Amikor ismerősökkel beszélgetek kenyeres hobbimról a házi pékeskedésről, mindig szóba kerül a kovász. Sokan azt hiszik, hogy a kovász az az élesztő. Pedig nem, a kovász az liszt és víz keveréke, de nem a boltban kapható élesztő. E két összetevő pár nap (körülbelül egy hét) leforgása alatt maga lesz az élet, egy önálló biokultúra. Elmondom, hogyan és miért is fontos ez a mi számunkra.

Amikor az ember lisztet és vizet összekever, valami csodára vár. Ahogyan egykor a tanítványok is húsvét után várták a csodát, úgy várjuk mi most pünkösdkor is, és készülő kovászunk felett az isteni szikrát, hogy valami elkezdődjön, életre keljen.

Egy üvegben ugyanannyi vízhez (50 ml) ugyanannyi lisztet (50 ml) adok és várok. Első nap szinte mozdulatlan, második nap pár buborék jelenik meg és örvendezek – valami beindult.

Közben szeretgetem, nem feledkezem meg róla, mert a gondjaimra van bízva.

Mindig megfelezem az üvegben lévő mennyiséget, egy részétől megválok, másik részét folyamatosan „etetem” egy újabb adag liszttel és egy újabb adag vízzel. Egy hétig kell arra várjak, hogy olyan erős legyen a kovászom, ami már egy kenyeret meg tud keleszteni.

Egy hét nagy idő. Ha nem figyelem folyamatosan a folyamatot és nem a kellő időben avatkozom be, akkor tönkre is mehet az egész. Ezért teszem a dolgomat és várom, hogy lassan dagasztani lehessen első kenyeremet. Amikor szépen megkel a kovásztól a kenyér, határtalan az örömöm.

De mit is tettem én? Tulajdonképpen a saját erőmből szinte semmit. Gondoztam valamit, figyelmet fordítottam rá, de magát a folyamatot nem tudtam befolyásolni. Hiszen én magam kevés lettem volna ahhoz, hogy ez a pár szem por és ez a pár szem nedvesség életre keljen. Mert ahhoz már isteni, teremtő erő kellett.

Isten tud a porból és a hamuból is életet létrehozni, ő tud látszólag élettelen dolgokat megeleveníteni. Én pedig rászorulok arra a kegyelemre, amit csak egyedül Isten képes nekem adni.

Amikor aztán eszem a frissen kisült kenyérből emlékezem:

– Tudom, hogy „Nemcsak kenyérrel él az ember…” (Mt 4,4).

– Tudom a Jézustól tanult imádságból, hogy mindig először Istent kell magunk előtt látni, őt kell a középpontba helyezni, aztán lehet kérésem a testem éltető táplálékért. (Mt 6,11; Lk 11,3)

– Tudom, hogy először oda kell figyelnem arra, amit mond nekem Jézus, csak utána lakhatok jól a földi táplálékkal. (Lk 9,13).

– Tudom, hogy Jézus az élet kenyeree (Jn 6,35). A mennyből szállt le, hogy ő legyen az élő kenyér (Lk 6,51). Életem részévé, táplálékává akar válni, mint amilyen a kenyér.
– Tudom, hogy az úrvacsorakor minden egyes alkalommal részesülhetek ebből a kenyérből (1Kor 10,17).

Ha megfejteni szeretném, hogyan lesz a lisztből és a vízből kovász, kicsiknek bizonyulnék. Mert túl mindenféle természettudományos magyarázaton, észre kell vegyem azt az isteni szikrát, ami az asztalra kerülő mindennapi kenyérben benne van, és az égi kenyérre tekintve lehet megtalálni.

A cikk megjelent a Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség lapjában.