„Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.” (Jn 6,35)

A kenyér lelke, lelkisége régóta foglalkoztat. Lassan tizennégy éve, hogy – még kenyérsütő gépben – elkészítettem az első, ma már vállalhatatlanra sikeredett kenyeremet, hogy cseperedő fiam számára élete első kenyere ne „bolti kenyér”, hanem „az anyja kenyere” legyen. Azóta is nap mint nap élem át és nézem végig, ahogyan az egyszerű összetevőkből egy-egy csoda jön létre. 

Ennyi év után is előfordul, hogy nem mindig sikerül a kenyerem olyannak, amilyennek szeretném. Ilyenkor jön a találgatás, vajon mit és hol rontottam el. Ha viszont csodálatosan szépre sikerül, akkor is van min töprengeni: vajon mit csináltam másképp, hogy ilyen gyönyörű lett? Van valami megmagyarázhatatlan, ami az egyszerű összetevők, az apró kis mikrobiológiai segítők mellett hatással van a kenyér lelkére. Ez azonban Isten csodálatos világának működési körébe tartozik. Felfoghatatlan.

A kenyér eredete már mezopotámiai, asszír, egyiptomi, görög, római mondákban, eposzokban, vallásos szövegekben megtalálható. Megjelenik a kenyér a fáraók sírjainak díszes falán, a görög frízek életképeiben; az idők folyamán a legfontosabb élelmiszer lett, és jelképezte az élet fenntartásához szükséges összes táplálékot. Gondoljunk csak a kenyérrel és sóval történő vendégfogadás szokására, a kenyere javát megevő idős emberre vagy a kenyérgondokkal küszködő rászorulókra.

A Biblia első lapjain az egyiptomi éhínséggel összefüggésben olvashatjuk először a kenyér szót. József családja éhezik, Egyiptomban viszont mindenütt volt kenyér (1Móz 41,54). Később, a kivonuláskor a kovásztalan kenyér (2Móz 12) elrendelését olvassuk. A zsidóknak nem volt idejük arra, hogy kivárják a kovász elkészítését, menniük kellett. De még ez a kenyér is jobb volt, mint a semmi, hiszen később épp a kenyér lesz majd a lázongás forrásává is. A nép a pusztában éhezik, ezért a vezetőket okolja: „Miért hoztatok föl bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér, és nincs víz…!” (4Móz 21,5) Mert nekik a mennyei manna sem volt elég.

Az első hálaáldozatok egyike is kenyér volt. A pap az első termésből készült kenyeret áldozatként kellett, hogy bemutassa az Úrnak (3Móz 23,20). Sorolhatnánk még az ószövetségi példákat, amelyek szinte mindegyike a kenyérnek a megfoghatóságát, éhet csillapító, gazdagságot vagy szegénységet jelentő voltát mutatja.

Az Újszövetségben azonban ennél tágabb lesz a kenyér értelmezése, dimenziója – azóta a kenyér jóval többet jelent, mint az asztalunkra kerülő mindennapi ételt.

Ha elkezdjük lapozni az evangéliumokat, már Jézus születésénél találkozunk a kenyérrel: Betlehemben született, ami héberül azt jelenti a kenyér háza (érdekesség, hogy arabul a hús házát jelenti.) (Ezt a gondolatot utólag jegyzem meg most, az eredeti cikkben ez nem volt
– a szerző.)

Ezután Jézus szolgálatának elején is találkozunk a kenyérrel való kapcsolatával: a kenyér ugyanis a kísértő ördögi eszköze is lehet. Ha csak az anyagiakra figyelünk, ószövetségi emberként, az egyensúly megbomolhat az életünkben. Ilyenkor jó, ha szem előtt tartjuk a jézusi választ: „Nemcsak kenyérrel él az ember…” (Mt 4,4)

Jézus imádsága, amelyet ránk hagyott, megmutatja a helyes sorrendet és értékrendet. A Miatyánkban a kenyérért való fohászkodás nem az első kérés. Isten országának rendjében először Istent kell magunk előtt látnunk, őt kell a középpontba helyeznünk. Ezután lehet megfogalmazott kérésünk a testünket éltető táplálékért, a ráadásként kapott kenyérért (Mt 6,11; Lk 11,3).

Jézus a csodálatos kenyérszaporításnál is bebizonyította tanítványainak: először oda kell figyelni arra, amit mond nekik: hiába volt csak öt kenyér és két hal náluk (Lk 9,13), jóllakott belőle az egész sokaság.

A legszebb jézusi szavak mégis azáltal szentelik meg a mindennapi kenyeret, hogy Jézus önmagát nevezi az élet kenyerének (Jn 6,35). A mennyből szállt le, hogy ő legyen az élő kenyerünk (Lk 6,51). Ezzel arra tanít, hogy az életünknek olyan részévé, táplálékává akar válni, mint amilyen a kenyér. Fontos, központi, el nem hagyható elem. Ahogyan az utolsó vacsorakor, majd később az első tanítványok a kenyér megtörésekor, úgy az úrvacsorakor mi is minden egyes alkalommal részesülhetünk ebből a kenyérből (1Kor 10,17).

Ha csak a megélhetésünkért aggódunk, az felemészt és megbénít. Ha az anyagiasságon, az asztalunkra kerülő mindennapi kenyéren túl az égi kenyérre tekintünk, akkor megerősödik a szívünk, és új életet kapunk.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 35–36. számában jelent meg 2018. szeptember 9-én.